Fly to your dream - 12. fejezet

Sorry hogy ennyit nem voltam :((( a végét meg levágtam, de azért hogy legyen csemege a következő részre, legyen min töprengeni :) 

enjoy :*

Ahogy beindult az igazi síugró szezon, nem volt megállás. Minden hétvégén más és más verseny, és egy perc pihenő sem volt. Az egész hét egy megállás nélküli repülő út volt. Lassan több időt töltöttünk a gépen, mint otthon. Norvégia, Németország, Svájc... az osztrák csapat kiegyensúlyozottan és megszállottan folytatta a menetelését a siker felé, és mindenki szeme előtt egy cél lebegett: az olimpia. David is magára talált. Svájcban már ő is ugorhatott és meglepően szép eredményt hozott. A kvalifikáción a 18. helyen végzett, és ezzel maga mögé utasította Gregor-t és Martin-t az osztrák csapatból, valamint jó pár németet. Vasárnap szakított igazán nagyon, mert a 7. helyig ugrott. Ugyan osztrák nem ért a dobogóra, azonban az első 10-ben négyen is bekerültek. 25.-én este egy közös karácsonyi vacsorán próbáltunk kikapcsolódni és kellemes hangulatot teremteni, mielőtt másnap délelőtt utazunk. Mindenki ott volt aki számított és még Kony is tudott időt szakítani a kis karácsonyunkra.
- Wendel! - kiabált a konyhába apa. - Kész van a krumpli?
- Azonnal. - szedtem ki egy nagy tálba.
Hárman sürögtünk-forogtunk egyszerre a konyhába: Adelle, Mala és én. Anya halála óta minden nagyobb ünnepen zokszó nélkül bevesszük a konyhát és sütöttünk- főztünk egész nap. Anya már egész korán bevezetett minket a főzés tudományába, én már négy évesen ott álltam mellette egy kisszékre felmászva, hogy lássam mit süt-főz. Ahogy segítőkész lettem, elkezdett tanítani. Fontosnak találta, hogy hamar önellátók legyünk. Mindig a fülemben cseng az a bizonyos mondása:  "Amikor a férjed hazajön fáradtan, éhesen, és rossz kedvűen, te a legfinomabb vacsorával várd. Ha jól csinálod, látni fogod a szemén. És ez az, ahogy apátok nézz mindig. Egy jó háziasszony felismeri ezt a pillantást." Eszembe jut mennyire szerették egymást apával és apa milyen hihetetlenül erős volt a halálakor. Neki kellett annak lennie, mivel a lányainak kellett egy biztos pont. Nem mutathatta ki a fájdalmat, de a szemében látni lehetett. Még mindig látni lehet, ha valaki csak felemlegeti a nevét. Vagy ha ránéz a képére. Megráztam a fejemet, hogy elűzzem a szomorú gondolatokat, majd felkaptam a tál burgonyát és kisiettem a konyhából és leraktam az asztalra.
- Köszi. - mosolygott rám apa. - A lányok nem esznek?
- Nem hiszem. - ültem le Kony mellé, aki mosolyogva a combomra helyezte a kezét.
- Akkor jó étvágyat! - pillantott körbe hatalmas csapatán apa, és hagyta, hogy a fiúk elkezdjenek szedni maguknak.
Mint az éhes sáskák, akik már hónapok óta nem ettek, csaptak le az asztalra készített főfogásból. Tudtam, hogy ilyenkor felesleges velük harcba szállni. Kony-n látszott, hogy ő éhes ezért óvatosan a krumpliért nyúlt, de Gregor elkapta előle és majdnem az egészet kiszedte.
- Ne próbálkozz! - tettem kezemet a barátom vállára, aki csalódottan ült vissza. - Na majd én. Figyelj, hogy kell. Ezek között nőttem fel, tudom mit kell csinálni.
Felálltam a széken és kissé durván hajoltam előre és elemeltem a húsos tált Andreas elől, mielőtt vehetett volna. Gyorsan kiraktam egy szeletet a tányérjára, majd ugyanígy hadakoztam a többi sráccal a finom falatokért.
- Jó lesz? - tettem le elé a jól megrakott tányért.
- Tökéletes. - hajolt oda és röviden megcsókolt. - Te nem eszel?
- Nekem a leves betett. De ha nem zavar, a tiédbe bele kóstolok.
- Nem zavar. - tolta hozzám közelebb a tányérját. - Ez nekem úgy is sok.
Miközben enni kezdtünk, mindenki beszélt mindenkivel és egész nagy ricsaj kerekedett. De ez már csak így megy, meg volt a hangulat, amit imádtam.
- Hé, Wendel. - hallottam meg Martin hangját, mire felkaptam a fejemet.
- Ez a hús. - mutogatott a villájával a férfi. - Ez a hús állati jó. Azóta nem ettem ilyet, hogy Mathilde.......
Ahogy meghallottam ezt a nevet ledöbbentem. Mindenki kezében megállt az evőeszköz, és felváltva néztek hol rám, hol pedig apára. Felpillantottam a tányérból és tekintetemen David-en állt meg, aki mereven nézett rám. Mikor sikerült el pillantanom, apára néztem. Ő csak ott ült és teljesen ledermedt. Senki nem mert megszólalni, csak apa szedte össze magát és felállt.
- Bocsánat. - azzal otthagyta az asztalt.
- Apa. - felugrottam a székről.
Lassan a többiek is magukhoz tértek és Wolfi tarkón vágta a mellette ülő Martin-t.
- Hülye vagy?
- Én nem akartam. - mentegetőzött a srác, de addigra én már apa után indultam a tornácra.
A férfi kint ült a hintaágyban. Odaléptem mellé és helyet is foglaltam.
- Jól vagy?
Apa szó nélkül, mereven bólintott, mire felsóhajtottam.
- Martin nem akart megbántani.
- Tudom. - préselt ki magából végre valamit.
- Gyere ide. - húzódtam hozzá közelebb és kitártam a karomat, hogy átöleljem.
Apa felém fordult, és szorosan magához ölelt. Arcomat a vállába fúrtam és hosszú ideig üldögéltünk ott. Nem akartam elengedni, azt akartam, tudja bármikor számíthat rám bármilyen témába, de ebben különösen. Éreztem rajta, hogy egyre jobban megkönnyebbül, mert a vállából ment ki a feszültség. Magától engedett el, és ekkor már tudtam, hogy teljesen vissza állt minden a helyére.
- Menjünk be, mert a végén megfázol.
Fel sem tűnt, mennyire átfagytam.
- Persze. - álltam fel én is az ágyról és úgy mentünk vissza a házba.
Mala és Adelle az előszobában álltak és mikor beléptünk, közelebb léptek és egy nagy, családi ölelés lett a vége.
- Az én gyönyörű szép, tökéletes lányaim. - elengedett minket és mosolyogva nézett rajtunk végig. - Amíg ti itt vagytok nekem, nem érhet minket semmi baj.

.      .      .  

- Azt hittem, sose végzünk. - dőltem hanyatt a francia ágyamon, mire Kony vigyorogva leült mellém. 

- Megleptél, mennyire kis házias vagy. 

- Nem nézted ki belőlem? - könyököltem fel vigyorogva. 

- Őszintén? - hajolt oda hozzám, hogy megcsókoljon. - Nem igazán.

- Na. - játszottam a sértődöttet és ellöktem a mellkasát, mire mellém puffant az ágyra. 

- Tudod, hogy imádlak. - könyökölt fel. 

- Reméltem. - vigyorogtam. 

A fiú vigyorogva hajolt közelebb és hosszan megcsókolt. 

- Lehet egy kérdésem?

- Micsoda?

- Mi történt anyukáddal?

A kérdés teljesen megdöbbent és teljesen lefagytam. Kony egyből kapcsolt.

- Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned, ha nem szeretnéd.

- De.... kell. - hosszú ideig szuggeráltam egy pontot a falon, majd mély levegőt vettem. - Anya a női síugró csapatban versenyzett nagyon fiatal kora óta. Hatalmas tehetség volt, olimpiákra küldték, négy sánc versenyeket nyert és szinte soha nem bukott. Apával akkor ismerkedett meg, mikor ő elkezdett tevékenykedni a síugró csapat körül. Szinte azonnal egymásba szerettek, és fél év randizás után meg is kérte a kezét. Rá pedig tíz hónapra születtem meg én. Anya még 2 évig ugrott a születésem után, de mikor az ikrekkel terhes lett, teljesen abbahagyta. Mint jó síugrásban tevékenykedő szülők gyereke, elég korán kezdtem a síugrással ismerkedni. Apa egyik jó ismerőse lett az edzőm és én is teljesen beleéltem magam, hogy majd olyan híres síugró leszek, mint anya. Az edző szerint el is sikerült örökölnöm a tehetségét és korán versenyeztetni kezdtek. Az első két évem tökéletes volt, és nagy évet jósoltak nekem. Az egyik nagyobb versenyre készültem, amire hatalmas esély volt, hogy megnyerem. Két hétvégéből állt a verseny és az összesítésben elért legnagyobb pontszámú nyeri az egészet. Edzés közben itthon buktam. Nem estem nagyot, de azért megsérültem. Természetesen anya szívbajt kapott, és nem akarta engedni, hogy induljak. Nagy nehezen apával kiharcoltuk, hogy még is csak hagy menjek, mert ha ezt megnyerem, akkor esetleg a jövő évet a felnőtt csapatban folytathatom. Anya nagy nehezen rábólintott, és mire eljött az első hétvége kirobbanó formában voltam. Nagy előnnyel nyertem az első hétvégét, nem hibáztam ami anyát megnyugtatta. A második hétvégén szombaton rosszak voltak a körülmények. Mégis leugrottak minket. A kvalifikáción csak negyedik lettem, de nem vette kedvem a vasárnaptól, ugyan anya nem akarta. Vasárnap aztán még rosszabb lett a helyzet. Az eső szakadt, és viharos szél tombolt. Úgy volt, elmarad, de mikor csökkent a szél és az eső is szemerkélt, elkezdődött a verseny. Az első részben mikor elugrottam, az oldalszél megfújt és csak a technikám következtében maradtam a levegőben és ugrottam olyat, hogy tovább jussak. A második ugrásnál nagyon izgultam, mert ezen múlhatott a jövőm. Azonban mikor elugrottam, éreztem, hogy ez nem lesz jó. Meginogtam és nem bírtam visszanyerni az egyensúlyomat, lezuhantam a levegőből. Ahogy a földhöz csapódtam, azonnal elvesztettem az eszméletemet. A videókat később visszanéztem és szörnyű volt. Ide-oda pattogtam a kőkemény havon mint egy rongybaba. A kórházban tértem magamhoz, és arra "ébredtem" hogy anya és apa veszekszik. Soha nem hallottam veszekedni őket, de most úgy kiabáltak egymással, mintha két teljesen más ember állna egymással szembe. Mielőtt megszólalhattam volna anya elrohant. Mikor végre megszólalhattam, apa volt már csak egyedül ott. Ő viszont teljesen megdöbbent, hogy magamhoz tértem és magán kívül lett az örömtől. Azonnal telefonjáért szaladt, hogy hívja anyát. Ő azonban nem vette fel. Apa egyre csak hívta, hívta de a készülék kicsöngött. Már épp feladta volna, mikor megszólalt a készülék. Azonban nem anya hívta..... hanem a mentők..... - elhallgattam egy pillanatra és vissza kellett nyelnem a könnyeimet.

Kony lassan simogatni kezdte a hátamat és ez adott erőt, hogy folytassam.