Egy kis trailer - Dave szemszöge

Hoztam, egy egészen ici-pici trailert, hogy mit tudnék kihozni ebből az egészből :D direkt nem az első fejezet, első pár mondatát írtam át, hanem random kikaptam egy részt :D Nagyon szépen kérlek titeket, pipával jelöljétek - BÁRKI AKI ELOLVASSA - hogy jó lesz-e ez így, vagy valamit változtassak :)

- Hé, hé, hé. - Wendel eltolt magától és megtámaszkodott a mellkasomon, majd úgy állt fel. 

Megdöbbentett a reakciója, és hamar rájöttem, nem volt ez olyan jó ötlet, ahogy azt korábban elterveztem.

- Ez mi volt? - idegesen fonta össze a karjait.

Feltápászkodtam és leporoltam magamról a havat, majd hozzá akartam érni. 

- Wendel, én... - meg akartam vele beszélni, bocsánatot kérni, megmagyarázni. Óvatosan kinyújtottam a karomat, hogy hozzáérjek, de ő elrántotta.

- Tudod mit? - hangja megváltozott. - Én most szépen hazamegyek, te pedig csinálsz amit szeretnél, jól van?

Azzal a lendülettel futni kezdett vissza azon az úton, amin együtt elindultunk. Mire kapcsoltam, hogy most kéne utána futni, már messze járt. 

- Wendel! - kiabáltam utána, de igazán reménytelen próbálkozás volt.

Eddig is gyorsan futott, de miután kiabáltam, mintha még jobban kapkodta volna a lábait. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, miközben a hajamba túrtam. Nem hagyhatom ezt annyiban. Lassan kocogva tettem meg a vissza utat a Poitner házig, mert át kellett magamban gondolnom, mit is mondok Wendel-nek. Rengeteg eshetőséget vázoltam fel magamban, de egyik sem tűnt úgy, hogy tökéletes lenne. Igyekeztem inkább akkor a spontaneitásra törekedni. Mély levegővel léptem föl a három lépcsőn, majd kissé vonakodva, de megnyomtam a csengőt. Tekintetem Wendel ablakára tévedt, de hamar el is pillantottam, mert meghallottam Alex lépéseit.
- Dave! - köszöntött mosolyogva az edző. - Hát te? Ennyi volt a futás?
- Nem, nem, dehogy.
- Wendel azt mondta, ő végzett.
- Igen, de én még elmegyek majd egy kicsit. Csak váltok vele két szót.
- Jól van, gyere csak be.
Erőltetett mosollyal átléptem a küszöböt, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Alig léptem a második lépcsőfokra, az ikrek szobájának ajtaja csukódott be. Erre kettesével kezdtem szedni a fokokat, hogy minél gyorsabban felérjek. Automatikusan Wendel szobája felé indultam, és halkan bekopogtam az ajtón. Pár másodpercig nem jött válasz, de benyitottam. A szoba üres volt. Ellenőrzésképp a fürdőbe is bepillantottam, de ott se találtam senkit.
- Mit csinálsz, Dave? - hallottam meg Adelle hangját, mire kissé összerezzentem.
- Wendel-t keresem.
- Nincs itthon.
- Nem veszem be, Adelle.
- Tényleg nincs. Ma még nem láttuk. - kontrázott rá Mala.
- De hát hova ment volna? Tényleg beszélnem kell vele.
- Nem akar látni. - Adelle hangja kimért lett.
- Csak két szót szeretnék váltani vele.
Elindultam a lányok szobája felé, de határozottan elállták az utamat.
- Mit nem értesz azon, hogy nem? - Mala-ra pillantottam.
Eléggé úgy tűnt, hogy nem fognak beengedni.
- Akkor csak mondjátok meg, hogy sajnálom. És hogy hívni fogom.
- Nem kell hívnod. Nem kíváncsi rád.
- Igen, nem kíváncsi. - bólintott Adelle is. - Szia, David.
Kissé döbbenten pillantottam hol az egyik, hol a másik szőke lányra, majd hitetlenül nevetve megráztam a fejemet.
- Nagyszerű testvérek vagytok. - vágtam oda gúnyosan, miközben elindultam lefelé a lépcsőn
- Egész Ausztria tudja, hogy a legjobbak. - nevetett fel Mala, majd ők is eltűntek a szobában.
Alex lépett ki a konyhából, ahogy leértem a földszintre.
- Sikerült beszélni vele? - látszott rajta, hogy tudja a választ.
- Igen. - bólintottam szemrebbenés nélkül.
- Jól van. Akkor majd beszélünk az edzés miatt.
- Szia.
- Szia, David.
Kiléptem a Poitner házból és mivel amilyen gyorsan csak tudtam, el akartam tűnni onnan, futni kezdtem azon az úton, ami kivisz a faluból. Kissé át kellett gondolnom most mindent. Mielőtt azonban nagyon bele lendülhettem volna, csörögni kezdett a telefonom. Előkaptam a zsebemből és a név láttára mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Julia...

NAGYON SZERETNÉK VÉLEMÉNYT :DDDD Csók :*

Patent ötletem van :D

Bizony, bizony :D ma pattant ki a fejemből ez a patent kis ötlet valamelyik unalmas órán. :D

Úgy gondolom, lassan befejezem a sztorit, a 20. fejezettel... DE!!

Barbi sokat rágta a fülemet, hogy csináljak egy pár fejezetet úgy, hogy Dave szemszögéből nézzük a sztorit. Azonban jobb ötletem van :D az egész sztorit leírom, csak David szemszögéből az elejétől a végéig :D remélem nem lesz unalmas, mert valószínűleg nem lesz egyszerű :) Még soha nem képzeltem magam férfi karakter helyébe, ezért egy ez új, izgalmas kihívás :D Sok részt csak át kell másolgatni, de lesznek részek, amiket át kell gondolnom, azok, amik nem együtt voltak Wendel-lel :)

DE:

Kíváncsi vagyok, mit szóltok majd hozzá :D

Fly to your dream - 18. fejezet

Szavatok sem lehet rám, olyan villám gyors vagyok :DDD 

Enjoy :*

Nagy nehezen rávettem magam, hogy felkászálódjak a földről. Elég szánalmas látványt nyújthattam, ahogy ott szenvedtem a parkolóban, már egy negyed órája. De az embereket vagy nem érdekelte, hogy mi bajom van, vagy csak megijesztette őket egy síró lány képe és inkább tovább álltak. A visszapillantó tükörben néztem meg magam. Majdnem az összes szemfestéket lesírtam, ami hosszú fekete csíkot húzott egészen az államig. Egy zsepit vettem elő a táskámból és letöröltem a könnyeimet, a fekete csíkokat pedig eltüntettem. Miután kifújtam az orromat, beültem a vezető ülésre és kezemet a kormányra helyeztem. Nem éreztem elég erősnek magamat, hogy lenyomjam a kuplungot és beindítsam a motort. Csak ültem ott, egyedül, síri csöndben. Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a telefonomat és tárcsáztam egy számot. Régóta nem ütöttem be a telefonba ezt, de a szerkezet magától kiadta a nevet. Tétován rányomtam a hívásra és fülemhez emeltem a készüléket. A telefon ki se csöngött, hanem már egy gépi hang válaszolt. 

- A hívott szám nem létezik. 

Kinyomtam, és újra próbáltam. Tudtam, hogy nem ütöttem el egy számot sem, mert egy életre az eszembe vésődött. Nem egyszer, és nem kétszer emeltem a fülemhez a telefont, de mindig ugyan azt a választ kaptam.

- A hívott szám nem létezik.

Mikor körülbelül hetedjére nyomtam ki a telefont, pillantásom a csuklómra tévedt. Hosszan bámultam az évekkel ezelőtt odavarrt M betűt. A csuklómról a tekintetem a telefon kijelzőjére tévedt. Hétszer próbáltam hívni ugyanazt a számot, de egyszer sem vették fel. Mert az a szám már nem létezett. Régóta. Újra az apró, ámbár jelentős betűre néztem, majd a telefonra. Anya. Bármennyire szerettem volna felhívni, és elsírni neki minden bánatomat, nem tudtam. Belevarrattam a bőrömbe, beleégett a telefonom memóriájába, beleégett az emlékezetembe, a lelkembe. De nem tudtam felhívni, nem tudtam megkérdezni, szerinte mi a helyes lépés ebben a helyzetben, nem tudta elmondani, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak. De mindig, mikor erre a kis tetoválásra ránéztem, úgy éreztem, tudtam a választ. Csak most nem. Ez egy olyan kemény kérdés volt, hogy még a tetoválás sem segített. Nem csak én hordtam ezt a jegyet. Adelle és Mala a bal oldalon a szívük fölé az van varrva: Örökké veled, M. Még apa is belement, hogy varrasson magára egy legapróbb, legegyszerűbb kis M betűt a gyűrűs ujjára, a jegygyűrű alá. Így az egész család nem csak az emlékében őrzi őt, hanem a testén.

Kezemből kicsúszott a telefon, egyenesen a mellettem lévő ülésre. Szörnyű volt, ahogy a tüdőmet és a gyomromat szinte egy satuba fogták és valaki egyre csak tekerte, tekerte, mígnem már nem tudta tovább feszíteni és már csak arra vártam, hogy kidurranjon. Nehezemre esett levegőt venni, de ahogy mélyen beszívtam a levegőt, ami olyan érzés volt, mintha lassan és nagyon gyengén, de nyomná széjjel a satut, ami szorította.
A táskámból gyorsan előkutattam a színes üveges Ray-Ban szemüveget és felvettem. A tükörben ellenőriztem, hogy az üveg nem látszik át, így senki nem láthatta kisírt szemeimet. Betettem a kulcsot a nyílásba, ráraktam a kuplungra a lábam és beindítottam a motort és egy mély sóhaj kíséretében, rükvercbe kapcsolás után elkezdtem kitolatni a parkoló helyről. Nem siettem vissza a szállodába, több autó is elég méltatlankodva előzött le, mert jóval a max sebesség alatt haladtam. Mikor megérkeztem a szállodába, nem láttam azt a kocsit, amivel apáék elmentek edzeni, ezért megnyugodtam egy kissé. A vásárolt dolgokat a kocsiban hagytam, mert egyedül úgysem tudtam volna őket felvinni. Kivettem a hátizsákom és elindultam befelé a szállóba. Ahogy átléptem a küszöböt, le is vettem a napszemüveget és csak utána pillantottam fel. Apa épp lefelé igyekezett a lépcsőn.
- Wendel. - észrevett. - Hol van, David?
- Gondolom a szobájában. - próbáltam takarni az arcomat, hogy ne lássa a sírás nyomait.
- Ott nincs. Nem azt mondtam, hogy együtt menjetek és gyertek? - a hangja ideges volt.
Végre a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy észreveszi lesírt szemfestékemet, kipirosodott orromat és vörös szemeimet. Egyből megenyhült a tekintete.
- Te sírtál? - hozzá akart érni a karomhoz, de elrántottam.
- Megbeszéltük a dolgokat. - vágtam az arcába. - Remélem örülsz!
Azzal elviharzottam mellette, fel a lépcsőn.
- Wendel! - hallottam még, ahogy utánam kiabál, de erre csak kettesével szedtem a lépcső fokokat.
Idegességemben alig bírtam kinyitni a szobám ajtaját, de mikor végre bejutottam, olyan hangosan vágtam be, hogy az egész szálló beleremegett. Ráfordítottam belülről a kulcsot, a hátizsákot a legtávolabbi sarokba hajítottam és rázuhantam az ágyra. Halk zokogásba törtem ki, ahogy újra és újra felidéztem magamban David rövid, ámbár annál inkább igazabb monológját. Ahogy tíz perc után már lassan kezdtem megnyugodni, kopogás hallatszott.
- Wendel. - ismertem fel Thomas hangját.
- Menj el, Thomas. - morogtam.
- Kérlek. - nem adta fel. - Jobb lesz, hidd el.

Nagy nehezen feltápászkodtam és az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam. Elfordítottam a kulcsot, és ahogy kinyitottam az ajtót, megpillantottam Thomas-t. Annyira szomorú voltam, hogy egyből átöleltem és rácsimpaszkodtam. A férfi védelmezően karolta át a derekamat, és hagyta, hogy arcomat a mellkasába fúrjam. Ő mindig is olyan volt nekem, mint egy soha meg nem született báty. Bármi történt, hozzá fordulhattam, és soha nem ítélt el. Most is türelmesen várt, amíg kicsit összeszedem magamat, csak akkor engedtem el, hogy beléphessen az szobába. A férfi becsukta maga mögött az ajtót, én pedig leültem az ágyra és a kezemet az ölembe ejtettem.
- Apukád azt mondta, sírtál. - ült le mellém, és átkarolta a vállamat. - Meg hogy kissé kiborultál, Dave miatt.
- Egy kicsit. - gyürködtem a kezembe lévő zsebkendőt.
- Mi volt? - dörzsölte meg a karomat, és kissé közelebb húzott magához.
Mélyet sóhajtottam, majd mindent alaposan elmeséltem az elejétől a végéig, majdnem egy szuszra.
- Hű. - ez volt a reakciója a monológomra.
- Nagyon szarul vagyok. - gyorsan megtöröltem a szememet, mert ma már nem akartam sírni. - Anya emléke is... nagyon rossz.
- Jaj, te. - nyomott egy puszit a fejem búbjára. - Sajnálom.
Csak ültünk egymás mellett hosszú percekig, miközben ő finoman a karomat dörzsölte.
- Nagyon szereted, igaz?
- Nagyon. - bólogattam. - És sajnálom, hogy erre most jöttem csak, mert nagyon valószínű, hogy az egészet jól elcsesztem.
- Dehogy. - mosolygott rám biztatóan. - Megoldjuk. Mikor jöttem fel, találkoztam vele a lépcsőn. Biztos a hallban lesz. Szerintem Alex-szel beszél.
- Menjünk. - egyeztem bele mély sóhajjal, de mielőtt elhagytam a szobát, belenéztem a tükörbe. - Ennél már nem lehet rosszabb.
- Szép vagy. - simogatta meg az arcomat mosolyogva, majd elhagytuk a szobát.
Kicsit jobb hangulatban mentünk le a lépcsőn. Az ajtóban apa beszélgetett Dave-vel. Jobban mondva inkább veszekedett. Mind a ketten nagyon idegesnek tűntek, mire aggódva pillantottam Thomas-ra. A férfi nem nézett rám, mert kiszúrt valamit. Leolvastam a szájáról, amit némán tátogott.
- Baszki.
Követettem a tekintetét és megláttam én is azt, amit a férfi nézett. Rosszul mondtam, lehet rosszabb. Két jó nagy bőrönd állt David lába mellett. Jól láthatóan minden benne volt, amire Dave-nek szüksége van a haza utazáshoz...

Fly to your dream - 17. fejezet

Sorry, so sorry :/ Lehet nem fog tetszeni, mert az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, hogyan fog befejeződni, de szerintem így logikus :)

Csók :*

- Mondom együtt! - kiabált utánam apa, miután már jó pár lépéssel elhagytam a a Deja Vu villát, amiben megszállt az egész csapat. - Wendel Poitner!

- Igen is. - morogtam és megtorpantam, miközben a hátamon megigazítottam a bőr hátizsákot.

David igazán ráérősen sétált utánam, de már a fülében a zene dübörgött. Láttam magam előtt, milyen nagyszerű út lesz ez. Hála az égnek, apa kölcsönadta a kocsit, így nem vonattal kellett bemenni. Bár akkor valószínűleg fel is kötöttem volna magamat az egyik fára. Kinyitottam az ezüst Fiat 500-as ajtaját és beültem a vezető ülésre. David láthatóan a legmesszebb akart kerülni tőlem, ezért a hátsó sorba ült be, amit egy mély sóhajjal nyugtáztam. Eldöntöttem, ha a fene fenét eszik sem adom ki a kezemből a kulcsot, mert képes és ott hagy Sochiban. Az út szótlanul telt, mind a ketten elvoltunk egymás nélkül. Hamar be is értünk Sochiba, ahol sokkal jobb idő volt, mint a hegyekben. Kikászálódtam a vezető ülésről, és Dave is kegyeskedett összeszedni magát és kimászott hátulról. Egy pillantást sem vetetett rám, és hallottam a zenét, olyan hangosan hallgatta. Bezártam a kocsit és egymás mellett, de egymástól három méter távolságra indultunk el. Apa felírt egy listát, hogy mit kell megvenni, és abba kezdtem bele. David végig mellettem volt, csak egy szót nem szólt hozzám, nem nézett rám és mindig volt köztünk három lépés távolság. Ezzel jelezte, hogy nem kíván kapcsolatba lépni velem, és ha apa nem parancsolta volna meg, hogy együtt menjünk le és jöjjünk vissza, valószínűleg már a szállodába tartó vonaton ülne. A cuccok pakolásában természetesen nem segített. Míg a vásárolt dolgokat bepakoltam a kocsiba, ő egy padon üldögélt, zenét hallgatva. Csodálkozom, hogy nem nem merült le. Még meg akartam nézni a csarnokokat, és ezt ő pontosan tudta. Nem félt attól, hogy nélküle megyek el, mert tudta, hogy apa parancsa rám is ugyanúgy vonatkozik és hogy mivel tiszteletem őt, betartom azt, amit mondott nekem. Három órát töltöttünk Sochiban, de kész szenvedés volt belülről. Mikor haza felé indultunk, megálltam az ajtó előtt, hogy David ne tudjon beszállni.
- Odébb fáradnál? - vette ki a füléből a fülhallgatót, de szemét még a szemüvegen át is jól láttam.
- Nem. - kezemet a kilincsre tettem. - Tényleg itt akarsz hagyni?
A napszemüvegén keresztül is láttam, ahogy összehúzza a szemét. Nem értette mire gondolok.
- Svájc.
- Ja. - nevetett fel gúnyosan. - Aha.
- Mert hogy?
- Jaj istenem, Wendel, ne játszd már az agyadat. Ne mond, hogy nem akarod, hogy elhúzzak a francba és kettesbe lehess a szerelmeddel. Nem fogok soha többé zavarni a ti kis tökéletes kapcsolatotokban.
- De én... - mély levegőt vettem és lehunytam a szememet, hogy ki tudjam mondani, ami azóta lappangott bennem, hogy elindultunk a szállásról Sochiba. - én azt akarom, hogy zavard.
Láttam rajta, hogy nem érti, így közelebb léptem hozzá.
- Nem tudok úgy tenni... - sütöttem le a szemem. - Nem tudok úgy tenni, mintha a tegnap nem jelentett volna semmit. És... nem... na jó.
Nem bírtam már mást mondani, így inkább, csak átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Dave kissé megfeszült, és éreztem, hogy nehezére esik, de eltolt magától.
- Te mit csinálsz?
- Dave, én...
- Wendel... - túrt bele a hajába. - Szerinted ez normális, amit te csinálsz?
- Mi? - húztam össze a szemem.
- Este összegabalyodunk, reggel úgy beszélsz velem mint valami kutyával, reggeli előtt leüvöltözd a fejem, és most meg rám mozdulsz?! Eldönthetnéd mit akarsz. Bármiben fogadok, hogy azért van ez a hirtelen hangulat változásod, mert elmondták, hogy el akarok utazni.
- Ez nem így vagy... - pillantottam el idegesen.
- Wend... - lágyult meg a hangja, mire rápillantottam. - Ismerlek. Jobban, mint bárki más. Jobban, mint a tulajdon apukád. Régen se tudtál hazudni, és most sem.
- Szeretlek, Dave. - néztem fel a szemébe, és már a sírás kerülget.
A fiú mélyet sóhajtott, majd elpillantott.
- Nem szeretsz? - már szinte megfulladtam a torkomat szorongató gombóctól.
- Ez... - sóhajtott fel újra. - Gondolkodtál már, hogy viselkedtél velem, mióta először megcsókoltalak? Úgy húzod előttem a mézes madzagot, ahogy kell és ha kicsit közel kerülünk, te ellöksz és még belém is rúgsz. Hogy szeretlek-e? Az elején nagyon szerettelek. Nagyon sokáig, nagyon hosszan, nagyon szerettelek. Aztán... aztán, mikor összejöttél Kony-val elkezdtem átgondolni a dolgokat. Rosszul esett, hogy ennyire boldogak vagytok. Őszintén rosszul. De még mindig szerettelek. Mert elhittem, ha döntened kell, engem választasz. Aztán jött a szilveszter. Valahogy betelt a pohár, nem bírtam magammal és kifakadtam Julia-nak. Elmondtam, soha nem akartam megbántani, soha nem akartam becsapni, de már régóta beléd vagyok szerelmes. Aztán te Kony-t választottad. Azt mondtad neki, szereted. Tudom, hogy közhely, és tudom, hogy nyálas, szembeköpném magam, hogy ezt mondom... de még Julia vágta a képembe ezt szilveszterkor. Johnny Depp azt mondja, hogy két embert nem szerethetsz egyszerre. Ha választasz kettejük közül, akkor válaszd a másodikat, mert ha az elsőt igazán szeretted volna, nem szerettél volna bele a másikba. Ezért nem tudom elhinni, hogy szeretsz. Tudod? Vagy hazudtál Kony-nak? Tudod, azt mondani, hogy az egész kapcsolat egy nagy hazugság volt és most azonnal felhívod és szakítasz vele?
Miközben a monológját hallgattam, a szemem megtelt könnyel és nagyokat nyelve próbáltam visszanyelni azokat. Azonban nem nagyon sikerült. Azért nem, mert hallottam a hangján, hogy valami megtört benne. Nem olyan volt a hangja, mint tegnap este. Éreztem, hogy megváltozott benne valami és ez megijesztett. Ahogy az utolsó pár mondatot elmondta, az első könnycsepp legördült az arcomon, mire odakaptam az arcomhoz és lesütöttem a szeme.
- Wendel. Azt kérdeztem, képes vagy most azonnal felhívni? Megmondani neki, hogy igen megcsaltad. Hogy nem, nem szereted. Igen, hazudtál neki. Képes vagy felhívni most és telefon keresztül összetörni a szívét?
Csak hallgattam és a cipőmet figyeltem. Az ajkaimat szorosan összeszorítottam, de a mellkasom már szaporán ugrált, ahogy elfojtottam a hüppögésem.
- Erről beszélek, Wendel. Nem szerettél igazán, soha. Sajnos. - sóhajtott mélyen. - Lehet, hogy volt ott valami fellobbanó tűz, valami finom kis kémia, de ez nem volt szerelem. Tudod... az fáj igazán, hogy egy olyan embernek nem akarod összetörni a szívét, akit alig három hónapja ismersz, de velem, akit gyerek korod óta ismersz, lazán megteszed. Kitéped, földre dobod, megtaposod, ráköpsz. Ez szomorú, Wendel. Nagyon, nagyon, szomorú.
Mély csend burkolózott közénk, miközben én sűrűn törölgettem a könnyeimet, de nem néztem rá. Még egy mély sóhaj hagyta el a mellkasát, majd nehézkesen, de megszólalt.
- Megyek vonattal. - hangja erőtlen és csalódott volt. - Alex-et majd megoldom, ne legyen rá gondod.
Azzal engem ott hagyva sétált el a kocsitól, én pedig lecsúsztam a kocsi oldalán a földre és hagytam, hogy az zokogás, amit eddig minden erőmmel próbáltam visszatartani, új lendülettel törjön rám. 

Fly to your dream - 16. fejezet

Sajna, csak most hoztam :)) A végén van a csavar, amit említettem :DDD Kicsit borzolom a kedélyeket :D

Most hétvégén Hévízre megyek megünnepelni a szülinapomat, ami tegnap volt <3 nem tudom lesz-e nálam gép és lesz-e időm, de ha lesz, majd írok ;)

- Wendel! 

Kipattant a szemem a hangra, és összerezzentem. 

- Wendel, nyisd ki. Reggeli. 

Apa. A pánik csak fokozódott bennem, mikor kapcsoltam, hogy valaki fekszik mellettem.

- Basszus. - suttogtam. Erőt vettem magamon és hangosabban megszólaltam. - Megyek.

- Örülök, hogy sikerült felkeltenem téged. Fél órád van. - apa nagyon idegesnek tűnt, de hallottam távolodó lépteinek zaját.

Lerúgtam magamról a takarót és ezzel együtt David-ről is lehúztam. A fiú morogva nyúlt volna utána, de elrántottam.

- Keljél fel, de rohadt gyorsan. Hallod?

- Hagyjál már. - morgott és a fejére húzta a párnát. 

- Dave, takarodj innen! - rántottam le a fejéről a párnát, mire meglepetten és álmosan pislogott fel.
- Mi a halál bajod van?
- Vajon mi? - vágtam hozzá a párnát. - Gondolkodjál már. Én most bemegyek a fürdőbe, és mire kijövök, nem akarlak itt találni. Világos voltam?
- Jézusom. - ült fel az ágyban álmosan a srác. - Hallod, amiket mondasz?
- Inkább neked kéne hallanod. - förmedtem rá. - Húzzál már.
Azzal bementem a fürdőbe. Gyorsan letusoltam, felöltöztem, majd megmostam az arcomat és próbáltam felébredni. Nem kevés sminkkel próbáltam elrejteni a három óra alvás hátrányát, és mikor elkészültem, inkább tűntem úgy mint egy két filléres plázacica, mint egy világbajnok csapat edzőjének lánya. De nem érdekelt. Úgy volt, ma míg a fiúk edzenek, én bemegyek Sochiba. Eredetileg David-del mentem volna, de az össze-vissza szikrázó, és igazán lobbanékony kapcsolatunkat tűzveszélyes lett volna tovább feszíteni. Elterveztem, hogy megmondom apának, egyedül szeretnék bemenni. Magányosan baktattam le az ebédlőbe, ahol már a csapat reggelizett. Apa és David messze álltak az asztaltól és igazán idegesen beszélgettek. Leültem a nagy kör asztalhoz, Thomas és Michael közé.
- Sikerült felkelni? - kezdte a korán reggeli csipkelődést Michi.
- Ne, ne, kérlek ne kiabálj. - támaszkodtam meg az asztalon és a kezembe temettem az arcomat.
- Valaki nagyon másnapos. - érkezett meg Gregor is az asztalhoz és letetette a tányérját.
- Csak egy kicsit...ssss.... - mutogattam. - Kérlek.
- Ej... ej.... - rázta a fejét rosszallóan nevetve Gregor továbbra is. - Sochi első napján részegedni.
Már épp élcesen próbáltam visszavágni, azonban valami megüti a fülemet.
- Nem, David. Azonnal kiverheted a fejedből. Nem kis pénzbe került ez, hogy te is jössz, szóval üljél le ahhoz az asztalhoz, vágj jó képet az egészhez, vagy búcsút inthetsz a síugró csapat tagságodnak.
Ekkora értek oda az asztalhoz, és apa észrevett.
- Wendel. Örülök, hogy sikerült felébredni. Beszédem van veletek. David! - intett a srácnak.
Még soha nem láttam ilyennek apát, ezért engedelmeskedtem és felálltam az asztaltól, hogy kövessem a srácot és őt. Elhagytuk az étkezőt és apa megállt velünk szembe.
- Magyarázzátok már meg mi van veletek? Kezd rohadtul elegem lenni belőletek. Egyszer puszi, pacsi annyira jó barátok vagytok, máskor egymásra se néztek, ha mégis átszúrja a bőrötöket a tekintetetek. Szedjétek össze magatokat. Vagy legyetek barátok újra, és csináljátok azt amit régen, vagy hagyjátok egymást békén és legyetek egymás számára ismeretlenek.
Már nyitottam volna a számat, de apa közbe vágott.
- Nem érdekel semmilyen kifogás, semmilyen nyávogás. Nem mellesleg, ma együtt mentek be Sochiba. Ha tetszik, ha nem. Felnőtt emberek vagytok, nem öt évesek. Bár hogy őszinte legyek, mikor kicsik voltatok, kevesebb volt veletek a baj. Most pedig reggeli, aztán indulás.
Döbbenten álltunk ott az előcsarnokban, miközben apa ott hagyott.
- Én biztos nem fogok veled menni. - köptem oda David-nek a szavakat, és már elindultam befelé, de elkapta a karomat.
- Nagyon gyorsan álljál meg! - hallottam a hangján, hogy nagyon mérges.
- Te nekem ne parancsolgass! - vetettem rá gyilkos pillantásokat.
- Úgy beszélsz velem, mint egy kutyával. Állítsál már magadon, nem tudom kinek képzeled magadat.
- Én állítsak magamon? - ugrott fel a szemöldököm.
- Pontosan. Ha pedig azért lenne ne talán tán ideges, ami tegnap este történt, duplán jó lenne ha visszavennél egy kicsit a lendületből.
- Oh, valóban? - fontam keresztbe a karomat a mellkasom előtt.
- Igen, kedves Wendel. Nem tudom, szerintem nem kellett kést szorítanom a nyakadhoz, hogy megtörténjenek a dolgok.
- Na, na, na. Álljunk csak meg egy szóra. Nem tudom ki állított be hozzám hajnali fél kettőkor egy üveg tequilával, hogy "Jaj, így hiányzom, úgy hiányzom, szeretlek."
- Jesszusom, Wendel! - a hangja már hisztérikus volt, ahogy nevetve beletúrt a hajába. - Hihetetlen vagy. Úgy állítod be a dolgokat, mintha az egész csak és minden tényt kizárólag az én kibaszott hibám lenne.
- Mert az. - vontam meg a vállamat, de már láttam rajta, hogy olyan hihetetlenül ideges, hogy fel tudna robbanni. Soha nem láttam még ilyennek.
- Jó. Jó. - nyugtatta inkább magát, hogy ne kiabáljon. - Tudod mit? Akkor az én hibám. Hátsó szándékkal érkeztem, mindig is az volt. - a hangjából csak úgy áradt a gúny, már marta a bőrömet. - Szerettelek volna kihasználni, téged szegény, kis ártatlan semmiről nem tudod Wendel-t - affektált. - Én a csúnya, gonosz, rossz David, menjünk, húzzuk karóba! De nem kell aggódnod. Nem szívunk sok ideig egy levegőt. Lehet, hogy soha többé, nem szívunk egy levegőt. Nem kell sok időt várnod, ne aggódj.
Ezzel a végszóval hagyott ott engem, de nem az étkező, hanem a szobák felé vette az irányt. Döbbentem álltam ott, majd lassan indultam el be a többiekhez. Mikor beértem, akkor pillantottam rájuk. Mind az öten az ajtó felé voltak fordulva. Valószínűleg a veszekedésünk minden egyes pillanatát végignézték. Csak mikor az asztalhoz értem, fordultak el végre és kezdtek tovább eszegetni. Hosszú percekig némán ettünk, majd apa, mint egy feszültség oldót felhozta a mai és az egész heti edzés programot. Megvártam, amíg páran bele melegednek a beszélgetésbe, majd mivel Thomas volt az egyik fő beszélgető, Michi-t böktem meg.
- Te tudsz arról valamit, hogy miről beszélgetett apa és David mielőtt idejöttem?
- Valami olyasmi - tette le az evőeszközt a szőke srác. - hogy haza akar repülni Ausztriába.
- Micsoda? - értetlenkedtem.
- Igen.
- De... de miért?
- Állítólag a szülei két hét múlva költöznek és neki is van még dolga.
- De milyen dolga? Michi, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled.
- Költöznek Kanadába.
- És?
- David is megy velük. Át is akar igazolni, a kanadai síugró csapathoz. Tegnap már beszélt is az edzővel, akinek állítólag nincs ellene kifogása.
- Hogy mit akar csinálni? -  a hír hallatán teljes mértékben ledöbbentem és meredten bámultam magam elé.
Hát erről beszélt az előbb, mikor veszekedtünk....