Fly to your dream - 18. fejezet

Szavatok sem lehet rám, olyan villám gyors vagyok :DDD 

Enjoy :*

Nagy nehezen rávettem magam, hogy felkászálódjak a földről. Elég szánalmas látványt nyújthattam, ahogy ott szenvedtem a parkolóban, már egy negyed órája. De az embereket vagy nem érdekelte, hogy mi bajom van, vagy csak megijesztette őket egy síró lány képe és inkább tovább álltak. A visszapillantó tükörben néztem meg magam. Majdnem az összes szemfestéket lesírtam, ami hosszú fekete csíkot húzott egészen az államig. Egy zsepit vettem elő a táskámból és letöröltem a könnyeimet, a fekete csíkokat pedig eltüntettem. Miután kifújtam az orromat, beültem a vezető ülésre és kezemet a kormányra helyeztem. Nem éreztem elég erősnek magamat, hogy lenyomjam a kuplungot és beindítsam a motort. Csak ültem ott, egyedül, síri csöndben. Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a telefonomat és tárcsáztam egy számot. Régóta nem ütöttem be a telefonba ezt, de a szerkezet magától kiadta a nevet. Tétován rányomtam a hívásra és fülemhez emeltem a készüléket. A telefon ki se csöngött, hanem már egy gépi hang válaszolt. 

- A hívott szám nem létezik. 

Kinyomtam, és újra próbáltam. Tudtam, hogy nem ütöttem el egy számot sem, mert egy életre az eszembe vésődött. Nem egyszer, és nem kétszer emeltem a fülemhez a telefont, de mindig ugyan azt a választ kaptam.

- A hívott szám nem létezik.

Mikor körülbelül hetedjére nyomtam ki a telefont, pillantásom a csuklómra tévedt. Hosszan bámultam az évekkel ezelőtt odavarrt M betűt. A csuklómról a tekintetem a telefon kijelzőjére tévedt. Hétszer próbáltam hívni ugyanazt a számot, de egyszer sem vették fel. Mert az a szám már nem létezett. Régóta. Újra az apró, ámbár jelentős betűre néztem, majd a telefonra. Anya. Bármennyire szerettem volna felhívni, és elsírni neki minden bánatomat, nem tudtam. Belevarrattam a bőrömbe, beleégett a telefonom memóriájába, beleégett az emlékezetembe, a lelkembe. De nem tudtam felhívni, nem tudtam megkérdezni, szerinte mi a helyes lépés ebben a helyzetben, nem tudta elmondani, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak. De mindig, mikor erre a kis tetoválásra ránéztem, úgy éreztem, tudtam a választ. Csak most nem. Ez egy olyan kemény kérdés volt, hogy még a tetoválás sem segített. Nem csak én hordtam ezt a jegyet. Adelle és Mala a bal oldalon a szívük fölé az van varrva: Örökké veled, M. Még apa is belement, hogy varrasson magára egy legapróbb, legegyszerűbb kis M betűt a gyűrűs ujjára, a jegygyűrű alá. Így az egész család nem csak az emlékében őrzi őt, hanem a testén.

Kezemből kicsúszott a telefon, egyenesen a mellettem lévő ülésre. Szörnyű volt, ahogy a tüdőmet és a gyomromat szinte egy satuba fogták és valaki egyre csak tekerte, tekerte, mígnem már nem tudta tovább feszíteni és már csak arra vártam, hogy kidurranjon. Nehezemre esett levegőt venni, de ahogy mélyen beszívtam a levegőt, ami olyan érzés volt, mintha lassan és nagyon gyengén, de nyomná széjjel a satut, ami szorította.
A táskámból gyorsan előkutattam a színes üveges Ray-Ban szemüveget és felvettem. A tükörben ellenőriztem, hogy az üveg nem látszik át, így senki nem láthatta kisírt szemeimet. Betettem a kulcsot a nyílásba, ráraktam a kuplungra a lábam és beindítottam a motort és egy mély sóhaj kíséretében, rükvercbe kapcsolás után elkezdtem kitolatni a parkoló helyről. Nem siettem vissza a szállodába, több autó is elég méltatlankodva előzött le, mert jóval a max sebesség alatt haladtam. Mikor megérkeztem a szállodába, nem láttam azt a kocsit, amivel apáék elmentek edzeni, ezért megnyugodtam egy kissé. A vásárolt dolgokat a kocsiban hagytam, mert egyedül úgysem tudtam volna őket felvinni. Kivettem a hátizsákom és elindultam befelé a szállóba. Ahogy átléptem a küszöböt, le is vettem a napszemüveget és csak utána pillantottam fel. Apa épp lefelé igyekezett a lépcsőn.
- Wendel. - észrevett. - Hol van, David?
- Gondolom a szobájában. - próbáltam takarni az arcomat, hogy ne lássa a sírás nyomait.
- Ott nincs. Nem azt mondtam, hogy együtt menjetek és gyertek? - a hangja ideges volt.
Végre a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy észreveszi lesírt szemfestékemet, kipirosodott orromat és vörös szemeimet. Egyből megenyhült a tekintete.
- Te sírtál? - hozzá akart érni a karomhoz, de elrántottam.
- Megbeszéltük a dolgokat. - vágtam az arcába. - Remélem örülsz!
Azzal elviharzottam mellette, fel a lépcsőn.
- Wendel! - hallottam még, ahogy utánam kiabál, de erre csak kettesével szedtem a lépcső fokokat.
Idegességemben alig bírtam kinyitni a szobám ajtaját, de mikor végre bejutottam, olyan hangosan vágtam be, hogy az egész szálló beleremegett. Ráfordítottam belülről a kulcsot, a hátizsákot a legtávolabbi sarokba hajítottam és rázuhantam az ágyra. Halk zokogásba törtem ki, ahogy újra és újra felidéztem magamban David rövid, ámbár annál inkább igazabb monológját. Ahogy tíz perc után már lassan kezdtem megnyugodni, kopogás hallatszott.
- Wendel. - ismertem fel Thomas hangját.
- Menj el, Thomas. - morogtam.
- Kérlek. - nem adta fel. - Jobb lesz, hidd el.

Nagy nehezen feltápászkodtam és az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam. Elfordítottam a kulcsot, és ahogy kinyitottam az ajtót, megpillantottam Thomas-t. Annyira szomorú voltam, hogy egyből átöleltem és rácsimpaszkodtam. A férfi védelmezően karolta át a derekamat, és hagyta, hogy arcomat a mellkasába fúrjam. Ő mindig is olyan volt nekem, mint egy soha meg nem született báty. Bármi történt, hozzá fordulhattam, és soha nem ítélt el. Most is türelmesen várt, amíg kicsit összeszedem magamat, csak akkor engedtem el, hogy beléphessen az szobába. A férfi becsukta maga mögött az ajtót, én pedig leültem az ágyra és a kezemet az ölembe ejtettem.
- Apukád azt mondta, sírtál. - ült le mellém, és átkarolta a vállamat. - Meg hogy kissé kiborultál, Dave miatt.
- Egy kicsit. - gyürködtem a kezembe lévő zsebkendőt.
- Mi volt? - dörzsölte meg a karomat, és kissé közelebb húzott magához.
Mélyet sóhajtottam, majd mindent alaposan elmeséltem az elejétől a végéig, majdnem egy szuszra.
- Hű. - ez volt a reakciója a monológomra.
- Nagyon szarul vagyok. - gyorsan megtöröltem a szememet, mert ma már nem akartam sírni. - Anya emléke is... nagyon rossz.
- Jaj, te. - nyomott egy puszit a fejem búbjára. - Sajnálom.
Csak ültünk egymás mellett hosszú percekig, miközben ő finoman a karomat dörzsölte.
- Nagyon szereted, igaz?
- Nagyon. - bólogattam. - És sajnálom, hogy erre most jöttem csak, mert nagyon valószínű, hogy az egészet jól elcsesztem.
- Dehogy. - mosolygott rám biztatóan. - Megoldjuk. Mikor jöttem fel, találkoztam vele a lépcsőn. Biztos a hallban lesz. Szerintem Alex-szel beszél.
- Menjünk. - egyeztem bele mély sóhajjal, de mielőtt elhagytam a szobát, belenéztem a tükörbe. - Ennél már nem lehet rosszabb.
- Szép vagy. - simogatta meg az arcomat mosolyogva, majd elhagytuk a szobát.
Kicsit jobb hangulatban mentünk le a lépcsőn. Az ajtóban apa beszélgetett Dave-vel. Jobban mondva inkább veszekedett. Mind a ketten nagyon idegesnek tűntek, mire aggódva pillantottam Thomas-ra. A férfi nem nézett rám, mert kiszúrt valamit. Leolvastam a szájáról, amit némán tátogott.
- Baszki.
Követettem a tekintetét és megláttam én is azt, amit a férfi nézett. Rosszul mondtam, lehet rosszabb. Két jó nagy bőrönd állt David lába mellett. Jól láthatóan minden benne volt, amire Dave-nek szüksége van a haza utazáshoz...