Fly to your dream - 17. fejezet

Sorry, so sorry :/ Lehet nem fog tetszeni, mert az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, hogyan fog befejeződni, de szerintem így logikus :)

Csók :*

- Mondom együtt! - kiabált utánam apa, miután már jó pár lépéssel elhagytam a a Deja Vu villát, amiben megszállt az egész csapat. - Wendel Poitner!

- Igen is. - morogtam és megtorpantam, miközben a hátamon megigazítottam a bőr hátizsákot.

David igazán ráérősen sétált utánam, de már a fülében a zene dübörgött. Láttam magam előtt, milyen nagyszerű út lesz ez. Hála az égnek, apa kölcsönadta a kocsit, így nem vonattal kellett bemenni. Bár akkor valószínűleg fel is kötöttem volna magamat az egyik fára. Kinyitottam az ezüst Fiat 500-as ajtaját és beültem a vezető ülésre. David láthatóan a legmesszebb akart kerülni tőlem, ezért a hátsó sorba ült be, amit egy mély sóhajjal nyugtáztam. Eldöntöttem, ha a fene fenét eszik sem adom ki a kezemből a kulcsot, mert képes és ott hagy Sochiban. Az út szótlanul telt, mind a ketten elvoltunk egymás nélkül. Hamar be is értünk Sochiba, ahol sokkal jobb idő volt, mint a hegyekben. Kikászálódtam a vezető ülésről, és Dave is kegyeskedett összeszedni magát és kimászott hátulról. Egy pillantást sem vetetett rám, és hallottam a zenét, olyan hangosan hallgatta. Bezártam a kocsit és egymás mellett, de egymástól három méter távolságra indultunk el. Apa felírt egy listát, hogy mit kell megvenni, és abba kezdtem bele. David végig mellettem volt, csak egy szót nem szólt hozzám, nem nézett rám és mindig volt köztünk három lépés távolság. Ezzel jelezte, hogy nem kíván kapcsolatba lépni velem, és ha apa nem parancsolta volna meg, hogy együtt menjünk le és jöjjünk vissza, valószínűleg már a szállodába tartó vonaton ülne. A cuccok pakolásában természetesen nem segített. Míg a vásárolt dolgokat bepakoltam a kocsiba, ő egy padon üldögélt, zenét hallgatva. Csodálkozom, hogy nem nem merült le. Még meg akartam nézni a csarnokokat, és ezt ő pontosan tudta. Nem félt attól, hogy nélküle megyek el, mert tudta, hogy apa parancsa rám is ugyanúgy vonatkozik és hogy mivel tiszteletem őt, betartom azt, amit mondott nekem. Három órát töltöttünk Sochiban, de kész szenvedés volt belülről. Mikor haza felé indultunk, megálltam az ajtó előtt, hogy David ne tudjon beszállni.
- Odébb fáradnál? - vette ki a füléből a fülhallgatót, de szemét még a szemüvegen át is jól láttam.
- Nem. - kezemet a kilincsre tettem. - Tényleg itt akarsz hagyni?
A napszemüvegén keresztül is láttam, ahogy összehúzza a szemét. Nem értette mire gondolok.
- Svájc.
- Ja. - nevetett fel gúnyosan. - Aha.
- Mert hogy?
- Jaj istenem, Wendel, ne játszd már az agyadat. Ne mond, hogy nem akarod, hogy elhúzzak a francba és kettesbe lehess a szerelmeddel. Nem fogok soha többé zavarni a ti kis tökéletes kapcsolatotokban.
- De én... - mély levegőt vettem és lehunytam a szememet, hogy ki tudjam mondani, ami azóta lappangott bennem, hogy elindultunk a szállásról Sochiba. - én azt akarom, hogy zavard.
Láttam rajta, hogy nem érti, így közelebb léptem hozzá.
- Nem tudok úgy tenni... - sütöttem le a szemem. - Nem tudok úgy tenni, mintha a tegnap nem jelentett volna semmit. És... nem... na jó.
Nem bírtam már mást mondani, így inkább, csak átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Dave kissé megfeszült, és éreztem, hogy nehezére esik, de eltolt magától.
- Te mit csinálsz?
- Dave, én...
- Wendel... - túrt bele a hajába. - Szerinted ez normális, amit te csinálsz?
- Mi? - húztam össze a szemem.
- Este összegabalyodunk, reggel úgy beszélsz velem mint valami kutyával, reggeli előtt leüvöltözd a fejem, és most meg rám mozdulsz?! Eldönthetnéd mit akarsz. Bármiben fogadok, hogy azért van ez a hirtelen hangulat változásod, mert elmondták, hogy el akarok utazni.
- Ez nem így vagy... - pillantottam el idegesen.
- Wend... - lágyult meg a hangja, mire rápillantottam. - Ismerlek. Jobban, mint bárki más. Jobban, mint a tulajdon apukád. Régen se tudtál hazudni, és most sem.
- Szeretlek, Dave. - néztem fel a szemébe, és már a sírás kerülget.
A fiú mélyet sóhajtott, majd elpillantott.
- Nem szeretsz? - már szinte megfulladtam a torkomat szorongató gombóctól.
- Ez... - sóhajtott fel újra. - Gondolkodtál már, hogy viselkedtél velem, mióta először megcsókoltalak? Úgy húzod előttem a mézes madzagot, ahogy kell és ha kicsit közel kerülünk, te ellöksz és még belém is rúgsz. Hogy szeretlek-e? Az elején nagyon szerettelek. Nagyon sokáig, nagyon hosszan, nagyon szerettelek. Aztán... aztán, mikor összejöttél Kony-val elkezdtem átgondolni a dolgokat. Rosszul esett, hogy ennyire boldogak vagytok. Őszintén rosszul. De még mindig szerettelek. Mert elhittem, ha döntened kell, engem választasz. Aztán jött a szilveszter. Valahogy betelt a pohár, nem bírtam magammal és kifakadtam Julia-nak. Elmondtam, soha nem akartam megbántani, soha nem akartam becsapni, de már régóta beléd vagyok szerelmes. Aztán te Kony-t választottad. Azt mondtad neki, szereted. Tudom, hogy közhely, és tudom, hogy nyálas, szembeköpném magam, hogy ezt mondom... de még Julia vágta a képembe ezt szilveszterkor. Johnny Depp azt mondja, hogy két embert nem szerethetsz egyszerre. Ha választasz kettejük közül, akkor válaszd a másodikat, mert ha az elsőt igazán szeretted volna, nem szerettél volna bele a másikba. Ezért nem tudom elhinni, hogy szeretsz. Tudod? Vagy hazudtál Kony-nak? Tudod, azt mondani, hogy az egész kapcsolat egy nagy hazugság volt és most azonnal felhívod és szakítasz vele?
Miközben a monológját hallgattam, a szemem megtelt könnyel és nagyokat nyelve próbáltam visszanyelni azokat. Azonban nem nagyon sikerült. Azért nem, mert hallottam a hangján, hogy valami megtört benne. Nem olyan volt a hangja, mint tegnap este. Éreztem, hogy megváltozott benne valami és ez megijesztett. Ahogy az utolsó pár mondatot elmondta, az első könnycsepp legördült az arcomon, mire odakaptam az arcomhoz és lesütöttem a szeme.
- Wendel. Azt kérdeztem, képes vagy most azonnal felhívni? Megmondani neki, hogy igen megcsaltad. Hogy nem, nem szereted. Igen, hazudtál neki. Képes vagy felhívni most és telefon keresztül összetörni a szívét?
Csak hallgattam és a cipőmet figyeltem. Az ajkaimat szorosan összeszorítottam, de a mellkasom már szaporán ugrált, ahogy elfojtottam a hüppögésem.
- Erről beszélek, Wendel. Nem szerettél igazán, soha. Sajnos. - sóhajtott mélyen. - Lehet, hogy volt ott valami fellobbanó tűz, valami finom kis kémia, de ez nem volt szerelem. Tudod... az fáj igazán, hogy egy olyan embernek nem akarod összetörni a szívét, akit alig három hónapja ismersz, de velem, akit gyerek korod óta ismersz, lazán megteszed. Kitéped, földre dobod, megtaposod, ráköpsz. Ez szomorú, Wendel. Nagyon, nagyon, szomorú.
Mély csend burkolózott közénk, miközben én sűrűn törölgettem a könnyeimet, de nem néztem rá. Még egy mély sóhaj hagyta el a mellkasát, majd nehézkesen, de megszólalt.
- Megyek vonattal. - hangja erőtlen és csalódott volt. - Alex-et majd megoldom, ne legyen rá gondod.
Azzal engem ott hagyva sétált el a kocsitól, én pedig lecsúsztam a kocsi oldalán a földre és hagytam, hogy az zokogás, amit eddig minden erőmmel próbáltam visszatartani, új lendülettel törjön rám.