Olyan halkan nyitottam ki a szobánk ajtaját, amennyire csak tudtam. Ahogy a folyosóról beáradó erős fény beszűrődött a sötét szobába, aggódva tekintettem hátra. Julia a bal oldalán aludt békésen, az ajtótól elfordulva. Kiosontam a folyosóra, majd behúztam magam mögött az ajtót. Szapora léptekkel indultam el a folyosón és minél több lépést tettem meg, annál hosszabbnak tűnt az utam. A liftet már elhívták, így idegesen nyomkodtam a gombot, mert valamiért nyugtalanított, hogy itt kell állnom. A digitális kijelzőn lassan mozdultak a számok egymás után, és azt hittem, sose ér az én emeletemre. A fény azonban mégis csak kigyulladt pár pillanattal később és egy csilingelő hang jelezte, megérkezett a felvonó az én emeletemre. Ahogy kinyílt a nehéz ajtó, megdöbbentem.
- Szia. - nyögtem.
- Szállj be. - intett fejével, mire engedelmeskedtem.
Beléptem mellé a felvonóba és felé fordultam.
- Hova megyünk?
- Majd meglátod. - mosolyodott el David. - Viszont mi tartott eddig?
- A barátnőd trécselni akart. Nem aludt el. - forgattam a szememet. - Viszont... hálás legyél, amiért most elmegyek veled oda ahova akarod.
- Miért? - pillantott rám vigyorogva Dave.
- Mert nagyon nagy veszélyben vagyunk, kis barátom. Mi van ha összefutunk.... bárkivel?
- Semmi. - rántotta meg egyszerűen a vállát. - Mindenki tudja.
- Aha. - vontam fel a szemöldököm. - Mindenki, kivéve apa. És akkor nagyon nagy botrány lesz, csak hogy tudd.
- Tudod mit? - fordult felém és megfogta a kezemet. - Vállalom a kockázatot.
- Valóban? - húzódtam hozzá közelebb vigyorogva.
- De még mennyire. - közelebb hajolt és hosszan megcsókolt.
Elmosolyodtam és átkaroltam a nyakát, mire ő karjait a derekam köré fonta. Hosszú csókjainkat csak egy csengetés szakította félbe. A lift ajtaja kinyílt és hideg áramlott be a kis kabinba.
- Mi a.... - elengedtem Davidet, mert megborzongtam.
Csak egy leggings és egy hosszú, kinyúlt póló volt rajtam, meg persze egy alvós zokni. Így rendesen megcsapott a téli hideg. Viszont a látvány csodálatos volt. A szálloda tetejéről az egész finn falucskát be lehetett látni. A hó vastag, puha paplanként borult az egész tájra, és a Hold ezüstös fénye erősen verődött vissza.
- Wow. - meggondolatlanul léptem ki a liftből és a lábam már el is süllyedt a szűz hóban. - Jézus.
- Ejnye-ejnye. - rázta ciccegve a fejét David mellettem. - Cipőd hol marad?
- Nem tudtam, hova akarsz hozni.
- Mit hittél? - nevetett fel.
- Nem is tudom... mondjuk azt hogy leülünk a folyosón vagy én nem tudom. De ki a mínusz fokokba...
- Bírnod kéne. - vigyorgott.
- Jó, csodás. És most?
- Gyere. - lehajolt és a térdhajlatomnál megfogott és felkapott az ölébe.
- Te mit művelsz? - döbbentem le.
- Gondoltad, hogy egész este itt fogunk álldogálni a lift ajtajában?
- Nem tudom. Igen.
- Imádlak. - nevetett fel és tovább sétáltunk a hóban.
Éreztem, hogy Davenek nagyon nehéz a járás, mert majdnem térdig süppedt a friss, szűz hóban, emellett még én is a karjaiban voltam, ami nem könnyítette meg az életét. Megkerültük a liftet, ahol egy asztal volt, két székkel, sok-sok meleg takaróval, egy kanával, amiből gőzölgött a meleg tea, jó nagy tál popcorn és DVD lejátszó.
- Ez mi? - döbbentem le.
- Beszélgetni szeretnél inkább?
- Nem, nem. Tökéletes. Csak nem számítottam erre. - mosolyogtam rá.
- Örülök, hogy meglephettelek. - csókolt meg röviden, majd lerakott az egyik székbe és betakargatott. - Most már nem fázol?
- Most már jobb. - vackoltam be magamat vigyorogva.
- Jól van. Adok teát is. - nyomott a kezembe egy bögre forró italt és közelebb húzóm a kukoricát.
- Tündér vagy.
- A legjobbat a legszebbnek. - hajolt közelebb, hogy megcsókoljon, mire mosolyogva hajoltam én is oda. Mielőtt azonban elcsattant a csók, még mosolyogva hozzá tette. - Szeretlek.
Kijelentésére csak vigyorogva húztam közelebb a pulcsijánál fogva, hogy végre megcsókoljon.
A pénteki nap edzésekkel ment el és nem hogy én, de az egész osztrák csapatnak egy másodperc pihenője nem volt. A versenyekre állítólag azért utazom, hogy apától tanuljak és segítsek neki, hogy később valamilyen jobb vezetői szerepet tölthessek be a csapatban, de igazából csak rohangálok fel- alá és apa helyett intézem el az ügyeket, míg ő ilyenkor csak a srácokra koncentrál. Szombaton, a kvalifikáción is csak fél szemmel láthattam, hogy a mi csapatunkból ki hogyan ugrik. Mivel a pontok szinte teljesen különbözőek voltak, így csak kapkodtam a fejemet és próbáltam kiszámítani, ki hogy ugrik, hogy lássam. Az eredmények meglepően jól sikerültek, mert Thomas megnyerte a kvalifikációt, 154.3 ponttal és gyönyörűen maga mögé utasította a német Freund-ot. A dobogóra még Wolfi is felért, és ez apát nagyon büszkévé tette. Gregor egy kissé gyengébb ugrással csak a 6., Martin a 20., Andreas a 42. lett. Számomra a szombat fénypontját David ugrása jelentette, aki 113.9 ponttal éppen becsúszott a 37. helyre és ezzel tovább mehetett vasárnap. Szombat este mindenki a dobogósokat éltette és én is ünnepeltem volna Thomas győzelmét, de már felrobbant a fejem, így ki kellett mennem a folyosóra. Leültem a bordó bársony padlóra és jól esett, ahogy fejemet a hideg falnak döntöttem. Pár perccel később nyílt az ajtó és pont az lépett ki rajta, akire számítottam.
Az egész csapat nagy lelkesedéssel vonult ki vasárnap reggel a sáncra. Apa már a reggelinél lelkesítő beszédet mondott, amit csak ő vett komolyan, de a srácok elbaromkodták. Pár csapat még reggel ugrott egy utolsót, mert volt rá lehetőség. Apa is felajánlotta a fiúknak, hogy nem kötelező, de ajánlott egy utolsó ugrás. Főleg Dave-nek, akinek az első komolyabb megmérettetése volt ez. Ő azonban ezt kihagyta, mondván, hogy nem tudta magát eléggé kipihenni az este folyamán. Apa csak vonakodva egyezett bele abba, hogy a fiú ne ugorjon, de inkább fontosabbnak találta, hogy felkészítse Wolfi-t, Gregor-t, Manuel-t és Andreas-t, akik viszont éltek ezzel a lehetőséggel. A négy fiú ugrását apa mellől nézhettem végig, mert általában vasárnaponként nem volt annyira sok feladatom, mint péntek, szombat. Míg Gregor készülődött, apa hozzám fordult.
Alig vártam, hogy elkezdődjön a verseny. A lent lévő emberek egyre többen lettek a síugrók is egyre izgatott lelki állapotba kerültek. Lassan megkezdődtek a bemelegítések, csapat megbeszélések és az első ugrók felöltözködtek és elindultak felfelé a toronyba. Öt órakor megkezdődött a versenyszám és elkezdtek lecsúszni . Tőlünk Gregor volt a legelső, ő a 19. számmal ugrott egészen szépet. Apán láttam, hogy ő már tudja, kié az első hely. Gregor ugrása után nagy űr következett és sokáig nem ugrott egy osztrák sem. A mi csapatunkból a második David volt. Apa nagyon feszülten állt mellettem és bennem is felment a pumpa, mert rossz előérzetem volt. Mikor minden rendben volt, apa leengedte a zászlót és Dave ellökte magát. Hosszan siklott le a sáncon, majd gyönyörűen elrugaszkodott. Hosszan úszott a levegőben és már látszott, hogy ez egy hosszú ugrás lesz. A fiú lécei leértek, és csúszott pár métert, majd megremegett a léce. Hirtelen előre lendült, és a jobb léce már le is oldott, ahogy hatalmasat bukfencezett. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy azt figyeltem, hogy a másik léce is leold és tehetetlenül csúszik le a jeges hegyoldalon. A stadionba egy pillanat alatt csönd lett és mindenki visszafojtotta a levegőjét, arra várva, hogy David felálljon.
- Nem is tudom... mondjuk azt hogy leülünk a folyosón vagy én nem tudom. De ki a mínusz fokokba...
- Bírnod kéne. - vigyorgott.- Jó, csodás. És most?
- Gyere. - lehajolt és a térdhajlatomnál megfogott és felkapott az ölébe.
- Te mit művelsz? - döbbentem le.
- Nem tudom. Igen.
- Imádlak. - nevetett fel és tovább sétáltunk a hóban.
Éreztem, hogy Davenek nagyon nehéz a járás, mert majdnem térdig süppedt a friss, szűz hóban, emellett még én is a karjaiban voltam, ami nem könnyítette meg az életét. Megkerültük a liftet, ahol egy asztal volt, két székkel, sok-sok meleg takaróval, egy kanával, amiből gőzölgött a meleg tea, jó nagy tál popcorn és DVD lejátszó.
- Ez mi? - döbbentem le.
- Beszélgetni szeretnél inkább?
- Nem, nem. Tökéletes. Csak nem számítottam erre. - mosolyogtam rá.
- Örülök, hogy meglephettelek. - csókolt meg röviden, majd lerakott az egyik székbe és betakargatott. - Most már nem fázol?
- Most már jobb. - vackoltam be magamat vigyorogva.
- Jól van. Adok teát is. - nyomott a kezembe egy bögre forró italt és közelebb húzóm a kukoricát.
- Tündér vagy.
- A legjobbat a legszebbnek. - hajolt közelebb, hogy megcsókoljon, mire mosolyogva hajoltam én is oda. Mielőtt azonban elcsattant a csók, még mosolyogva hozzá tette. - Szeretlek.
Kijelentésére csak vigyorogva húztam közelebb a pulcsijánál fogva, hogy végre megcsókoljon.
. . .
A pénteki nap edzésekkel ment el és nem hogy én, de az egész osztrák csapatnak egy másodperc pihenője nem volt. A versenyekre állítólag azért utazom, hogy apától tanuljak és segítsek neki, hogy később valamilyen jobb vezetői szerepet tölthessek be a csapatban, de igazából csak rohangálok fel- alá és apa helyett intézem el az ügyeket, míg ő ilyenkor csak a srácokra koncentrál. Szombaton, a kvalifikáción is csak fél szemmel láthattam, hogy a mi csapatunkból ki hogyan ugrik. Mivel a pontok szinte teljesen különbözőek voltak, így csak kapkodtam a fejemet és próbáltam kiszámítani, ki hogy ugrik, hogy lássam. Az eredmények meglepően jól sikerültek, mert Thomas megnyerte a kvalifikációt, 154.3 ponttal és gyönyörűen maga mögé utasította a német Freund-ot. A dobogóra még Wolfi is felért, és ez apát nagyon büszkévé tette. Gregor egy kissé gyengébb ugrással csak a 6., Martin a 20., Andreas a 42. lett. Számomra a szombat fénypontját David ugrása jelentette, aki 113.9 ponttal éppen becsúszott a 37. helyre és ezzel tovább mehetett vasárnap. Szombat este mindenki a dobogósokat éltette és én is ünnepeltem volna Thomas győzelmét, de már felrobbant a fejem, így ki kellett mennem a folyosóra. Leültem a bordó bársony padlóra és jól esett, ahogy fejemet a hideg falnak döntöttem. Pár perccel később nyílt az ajtó és pont az lépett ki rajta, akire számítottam.
- Jól vagy? - ült le mellém.
- Igen. - ki se nyitottam a szememet. - Csak nagyon fáj a fejem valamiért. Nem tudom, lehet beteg leszek.
- Reméljük nem a csütörtök éjszaka - péntek hajnal nehezítette meg a dolgod. - hallottam a hangján, ahogy mosolyog.
- Lehet. Azóta nem sokat aludtam. Apa nem hagy. Meg a barátnőd. Tudtad, hogy beszél álmában?
- Ne is mond... - túrt bele barna hajába Dave. - Nem is keveset...
- Na jó... - tápászkodtam fel a földről. - Szerintem én most megyek és veszek egy forró zuhanyt.
- Csatlakozhatok? - vigyorodott el pimaszul.
- Nem! - nevettem. - Nem.
- Kár. - állt fel ő is, majd át akarta karolni a derekamat.
- Ne már. - toltam el a mellkasát. - Bármikor kijöhet valaki.
- Vállalom a...
- Tudom, a kockázatot. - vágtam a szavába. - De ez túl sok kockázat egy hétvégére. Szóval, nem.
- Ne már. - elkapta a kezemet, ahogy hátraléptem.
- De már, David. Bírd ki még egy kicsit.
- Szerencse csók nélkül kell neki indulnom a holnapnak? - vágott szenvedő kiskutya képet, amitől majdnem megsajnáltam, de erőt vettem magamon.
- Igen. Sajnálom. Nyerd meg holnap!
- Aha. - hangja kedvetlen volt.
Még dobtam neki egy puszit, amit halvány, de nem túl őszinte mosollyal fogadott. Ő visszament a terembe, ahol az egész csapat volt én pedig föl a szobámba.
. . .
Az egész csapat nagy lelkesedéssel vonult ki vasárnap reggel a sáncra. Apa már a reggelinél lelkesítő beszédet mondott, amit csak ő vett komolyan, de a srácok elbaromkodták. Pár csapat még reggel ugrott egy utolsót, mert volt rá lehetőség. Apa is felajánlotta a fiúknak, hogy nem kötelező, de ajánlott egy utolsó ugrás. Főleg Dave-nek, akinek az első komolyabb megmérettetése volt ez. Ő azonban ezt kihagyta, mondván, hogy nem tudta magát eléggé kipihenni az este folyamán. Apa csak vonakodva egyezett bele abba, hogy a fiú ne ugorjon, de inkább fontosabbnak találta, hogy felkészítse Wolfi-t, Gregor-t, Manuel-t és Andreas-t, akik viszont éltek ezzel a lehetőséggel. A négy fiú ugrását apa mellől nézhettem végig, mert általában vasárnaponként nem volt annyira sok feladatom, mint péntek, szombat. Míg Gregor készülődött, apa hozzám fordult.
- Beszélt rá David-et, hogy ugorjon.
- Mi?
- Nagyon fontos lenne, Wendal. Nagyon elbízta magát, mert a péntek és tegnap tényleg jó volt, de örülnék, ha még kicsit ismerkedne ezzel a pályával. Rád jobban hallgat, vedd rá. Tudom, mennyire önfejű, de talán te meg tudod győzni. Kérlek.
- Megpróbálom. - sóhajtottam, majd ott hagytam őket, hogy megkeressem Dave-t.
A fiú egy fűtött helyen ült, pár norvég síugró sráccal beszélgetve. Nem vett észre, így mikor megkocogtattam a vállát, összerezzent.
- Beszélhetünk?
- Egy perc. - pillantott rám. Mielőtt felállt, visszafordult a norvégokhoz és az ő nyelvükön szólt hozzájuk. Mikor a mondata végére ért a srácok hangosan felnevettek, majd mind rám nézetek. Végül volt olyan kegyen feltápászkodni és odébb jönni velem oda, ahol nem volt hangzavar.
- Mit mondtál nekik?
- Semmit. - legyintett vigyorogva, majd mellkasa előtt összefonta a karját. - Mi a helyzet?
- Apa azt akarja, hogy ugorj.
- Mert hogy? - ugrott fel a szemöldöke.
- Mert még nem ismered eléggé ezt a sáncot és szeretné, ha az utolsó adandó alkalommal is gyakorolnál.
- Nem kell.... egész nyáron gyakoroltam.
- De ez jég, Dave. Nem fű.
- Mintha tudnád, mekkora a különbség.
- Pontosan tudod, hogy tudom! - háborodtam fel és ösztönösen az arcomhoz kaptam, ahol egy rövid, de mély csík húzódott. - Pontosan tudod.
- Igen. - pillantott ő is oda. - Tudom. De ne aggódj.
- Tanulj az én hibámból Dave, kérlek. - értem a karjához.
- Semmi baj, Wendal. - mosolygott. - Tudom mit csinálok.
Azzal ott hagyott. Álltam ott megdöbbenve és figyeltem, ahogy visszasétál a haverjaihoz. Mérgesen hagytam el a kis fa házat és egyenes apához rohantam felfelé. Szótlanul álltam meg mellette, és csak akkor néztem rá, mikor ő is kérdőn fordult felém.
- Szerinted. - rántottam meg morcosan a vállamat. - Önfejű makacs tahó. Nem érdekel, hogy végez ma.
- Minden rendben?
- Semmi sem. - ráztam a fejemet.
- Sajnálom. - simogatta meg a hátamat apa, majd kénytelen volt a csapatára koncentrálni.
Alig vártam, hogy elkezdődjön a verseny. A lent lévő emberek egyre többen lettek a síugrók is egyre izgatott lelki állapotba kerültek. Lassan megkezdődtek a bemelegítések, csapat megbeszélések és az első ugrók felöltözködtek és elindultak felfelé a toronyba. Öt órakor megkezdődött a versenyszám és elkezdtek lecsúszni . Tőlünk Gregor volt a legelső, ő a 19. számmal ugrott egészen szépet. Apán láttam, hogy ő már tudja, kié az első hely. Gregor ugrása után nagy űr következett és sokáig nem ugrott egy osztrák sem. A mi csapatunkból a második David volt. Apa nagyon feszülten állt mellettem és bennem is felment a pumpa, mert rossz előérzetem volt. Mikor minden rendben volt, apa leengedte a zászlót és Dave ellökte magát. Hosszan siklott le a sáncon, majd gyönyörűen elrugaszkodott. Hosszan úszott a levegőben és már látszott, hogy ez egy hosszú ugrás lesz. A fiú lécei leértek, és csúszott pár métert, majd megremegett a léce. Hirtelen előre lendült, és a jobb léce már le is oldott, ahogy hatalmasat bukfencezett. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy azt figyeltem, hogy a másik léce is leold és tehetetlenül csúszik le a jeges hegyoldalon. A stadionba egy pillanat alatt csönd lett és mindenki visszafojtotta a levegőjét, arra várva, hogy David felálljon. 
Először is Davetől iszonyat édes volt ez a tetős randi.Másodszor miért nem hallgatott Wendalra az ugrással kapcsolatban.Remélem nem lesz komoly baja és nem vesznek össze emiatt .Siess a kövivel .
VálaszTörlés:)) hát Wendal örülhet, ha nem lesz semmi komolyabb baja David-nek :))
TörlésIgyekszem ;)
Jaj jaj David David! Azért ugorhatott volna még egyet.
VálaszTörlésBogi
Makacssága és önfejűsége :DDD de majd kiderül :)
Törlés